SZÁVAI János

SZÁVAI János, Próféta voltál szívem. A botrányos író > 69

2011 januárjában megint botrány robbant ki Céline körül. 1932, vagyis az
Utazás az éjszaka mélyére megjelenése óta már a sokadik. Ezúttal a francia
kulturális minisztérium szállította hozzá a muníciót. Minden évben kiadnak
ugyanis egy évkönyvet, amelyben – évfordulós ürüggyel – a nemzet
büszkeségei kapnak helyet. Köztük lett volna ezúttal az ötven éve eltávozott
Louis-Ferdinand Céline. De nem lett, mert Serge Klarsfeld, A Franciaországból
deportált zsidók fiainak és lányainak Egyesülete nevében erıteljes tiltakozást
tett közzé, és bár Frédéric Mitterrand kulturális miniszter elıször nem akart
engedni, de végül, Nicolas Sarkozy közbelépése nyomán, bevonatta a vitatott

kiadványt. Klarsfeld tiltakozása és Mitterrand intézkedése heves vitát váltott ki
értelmiségi körökben, számos cikk jelent meg a napi sajtóban, a köztársasági
elnök is sietett, informális csatornákon, tudatni a közvéleménnyel, hogy
kedvenc írója nem más, mint a botrány kiváltója, a regényíró Céline. A sajtóban
megjelent vitacikkek mindegyike hangsúlyozza Céline alkotói nagyságát, sıt,
egyre gyakoribb az a vélemény, hogy Marcel Proust mellett Céline a huszadik
század másik meghatározó francia írója. A legújabb botrány tehát arra is jó volt,
hogy felszínre hozza a kánonban lassan, eddig alig láthatóan végbement
változásokat. A huszadik századi francia regénykánon Prousttól ívelt egészen a
Nouveau roman mővelıiig, a kettı közt helyet kaptak még esetleg, aszerint,
hogy a kánonteremtı konzervatívabb vagy modernebb nézeteket vallott, az
úgynevezett humanizmus vagy az egzisztencializmus képviselıi. Az így
létrejött konstrukciókban Céline-nek csak marginális hely jutott, mert radikális
újdonsága egyetlen szisztémába sem illett bele, sem a tradicionalista Sorbonne
professzor, Michel Raimond nagy regénytörténeti összefoglalásába, sem a
kritika és az új kritika kiemelkedı figuráinak, Barthes-nak, Genette-nek,
Richard-nak vagy újabban Compagnonnak a kritikusi világába. A zsinórmérték
mindannyiuk számára Flaubert, és Flaubert huszadik századi örököse: Proust.
Egy nem-francia, az osztrák Leo Spitzer volt az elsı, aki már 1935-ben
megpedzette, hogy Flaubert örököse valójában Céline, épp azáltal méghozzá,
hogy totálisan megtagadja, visszájára fordítja a flaubert-i koncepciót.

 

Pour lire la suite, veuillez consulter le document pdf ci-dessous.

PDF download: