A CIEF legutóbbi műfordító műhelyén, március harmadikán, Morgan Sportès: Mindent azonnal című regényéről beszélgettünk. Ez a műhely egy novemberi alkalom, A műfordító és a szleng folytatása volt, ahol azonban nem jutott idő Sportès könyvére, pedig ez a regény az igazi, mai szleng fordításának problémáit veti fel, erről, és természetesen magáról a regényről mesélt Lőrinszky Ildikó műfordító, és Szabó Dávid, a könyv szerkesztője.
A szóban forgó tényregény nehéz, megterhelő témát dolgoz fel. Többek között a Nouvel Observateur-ben is olvashattunk egy, a párizsi agglomerációban megalakult bandáról, melynek fiatal tagjai túszt ejtettek azzal a szándékkal, hogy váltságdíjat követelnek értük. A fiatalok ijesztő tudatlanságára mutat rá sztereotipikus gondolkodásuk: egy zsidó fiút raboltak el, mert a zsidóknak „biztosan van pénzük”. A rablás végül tragikus halálesetbe torkollott. Sportès pontosan ábrázolja a banda hierarchikus rendszerét, kulcsfiguráit: a bandavezér alakját, aki mindenkit képes megfélemlíteni, a „csali”-t, egy csinos lányt, aki az elrablásban segédkezik, a folyamatos felelősséghárítást, amelyet a közös cselekvés tesz lehetővé. Pontosan ábrázolja a családi és az iskolai hátteret, a rendőrség olykor szintén felelőtlen viselkedését is; azaz a környezetet, amely ezeket a fiatalokat termeli ki magából. Meglepő, hogy a családi vagy az iskolai háttér sok esetben átlagosnak mondható. A regényíró nem kívülről szemléli a „bande des barbares”-t, nem is elborzasztó erkölcsi ellenpéldaként használja a szereplőket: megpróbálja megérteni ezt a gyökértelen külvárosi fiatalokból álló közeget és szembenézni a ténnyel, hogy nem egyértelműen a társadalom peremén élő, nyomorral küszködő, eredendően agresszív közösségről van szó; épp ellenkezőleg, önmagukat kereső, elrettentően hiányos tudású fiatalokról. A beszélgetés során a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen nemrég történt terrortámadás is felmerült. Ennek kapcsán került elő az iszlámmal kapcsolatos képzavar, ami a Sportès könyvében szereplő fiatalokra is jellemző. A magukat iszlámnak valló gyerekeknek ugyanis általában fogalmuk sincs a vallásról, nem olvasták a Koránt; ha tudnak is valamit, az is inkonzisztens, már-már abszurd módon kerül bele a világukba. Jó példa erre Sportès könyvében az a fiatal, aki azt kéri, váltsák fel a már rettenetes állapotban lévő túsz őrzésében, mert haza kell mennie, bepótolni a napi öt imát.
A regény írását alapos kutatómunka előzte meg: a párbeszédek nagy része rendőrségi jegyzőkönyvekből, lehallgatott telefonbeszélgetésekből, bírósági adatokból lett beemelve. Az egyes fejezetek mottói szociológiai elemzésekből, társadalomtudósoktól vett idézetek. Bár az idézethasználat néha nem teljesen illik az adott fejezethez, Sportès a tényeken keresztül azt próbálja kitalálni, hogy mire gondoltak mindeközben a könyv szereplői, a hangsúly tehát nem a tanulságra, hanem a kérdésre kerül: Hogyan történhetett meg mindez? Ez a „visszakeresés” több szinten is megtörténik: egyrészt a környezet, másrészt a bűntett elkövetőit jellemző bonyolult identitástudat vizsgálatán keresztül.
A történet 2006-ban játszódik, még az internet nagy berobbanása előtt: a szóban forgó fiatalok a tévén és a mozin keresztül szocializálódtak, így a bűntényeket is a filmekben ábrázolt bűnügyi jelenetek mintájára képzelik el: innen merítik az (irreális) ötleteket, a bandavezér egy „rablóbanda” mintájára, hierarchikus rendszert épít ki. Nagy hangsúlyt kap a fiatalok összetett identitása is, az otthontalan emberek problémája, akik sem franciának, sem arabnak nem érzik magukat. Jó példa erre, hogy a külvárosi francia szlengben külön szó („jambon beurre”) jelöli a „francia” franciákat, a külváros közössége magát nem vallja franciának. A bandavezér hamar ráérez, hogy a bűnügy kapcsán sokan egyfajta „sztár”-ként, forradalmárként tartják számon, mint az iszlám és a szegények gyámolítóját ünneplik. A könyvből 2015-re két filmváltozat is készül.
Nagyon fontos az agglomerációkban létrejött sajátos nyelv, melyet nagy kihívás magyarra átültetni. Szabó Dávid a francia szleng szakértőjeként és kutatójaként nélkülözhetetlen volt a szöveg megértéséhez, és annak magyar fordításához. Lőrinszky Ildikó kihívásként élte meg a könyv szlenges nyelvezetét, és ugyanolyan kutatómunkát végzett, mint amilyet egy ógörög vagy latin hivatkozásoktól hemzsegő szövegnél szokás. Számos internetes oldalt és szótárat találunk a „langue des cités”-ről, a magyar szleng kutatásának meghatározó helyszíne pedig a Debreceni Egyetem, ahol disszertációk is születtek például a börtönszleng témájában. Fontos ellenőrizni a magyar fordulatokat, érdemes megkérdezni a fiatal generációt arról, hogy valóban használnak-e egy-egy szót vagy kifejezést. Természetesen a francia külvárosi szlengnek nincsen valódi magyar megfelelője, fontos azonban, hogy a fordítás során elkerüljük az archaizálás veszélyeit.
A műhely második felében egy, a szerzővel készült interjút néztünk meg, ezt egy részlet közös fordítása követte. Az interjúból megtudjuk, hogy a banda tagjai közül már többen szabadlábon vannak (az író megváltoztatta a szereplők neveit). Az író szerint itt elsősorban nem vallási vagy etnikai, hanem társadalmi kérdésekről van szó. Dosztojevszkijhez hasonlóan Sportès hangsúlyozza, hogy a „bűnösök” a mi társadalmunk tagjai, s a mai nyugati társadalomban elengedhetetlen, hogy ezzel szembenézzünk (persze az egyéneket sem lehet felmenteni).
A könyvrészlet közös fordítása során felmerült, hogy a szleng folyamatosan változik, így ha szlenget akarunk magyarra fordítani, főleg a legfrissebb szótárakat érdemes használni. Beszéltünk a verlanról, a rap-kultúráról, a külváros utcáinak, tereinek elnevezéséről és ezek fordítási nehézségeiről. A fordítás során egyre inkább meggyőződtünk arról, hogy banlieue-k zárt világa (ahogy különleges nyelve is) külön útmutatót, térképet igényelne.
Kállay Eszter