Hogyan fordítsunk kifordított verset? – Comment traduire un poème à l'envers ?
Atelier de traduction animé par János Lackfi
Le 20 novembre, nous nous sommes réunis pour bénificier de la conférence de János Lackfi. Sa présentation a porté sur le recueil de poésie Les Fleurs du Mal de Baudelaire et, en particulier, sur le poème Je n’ai pas pour maîtresse une lionne illustre. Lors de la deuxième partie de l’atelier de traduction, nous avons eu l’occasion d’enrichir nos connaissances sur la versification et, après avoir consulté les variantes de János Lackfi, d’entamer la traduction du poème étudié.
Nem más alkalomból gyűltünk össze november 20-án este a CIEF nagytermében, mint hogy Charles Baudelaire-t és Lackfi Jánost hallgassunk. A két név épp elegendő embert csalogatott oda 5 órára, hogy fél nyolcig ki se fogyjunk a kérdésekből.
Mindenekelőtt szembesítettek minket a ténnyel, hogy nem csak előnyei lehetnek annak, ha, mint az nálunk szokás, neves szerzők veszik kézbe a fordításra szánt verseket. Egy erőteljes stílussal bíró alkotó bizony könnyen „megszépítheti”, vagy akár át is írhatja a művet. Ezért sem kell talán annyira elbátortalanodnunk, ha olyan fordítók nyomdokaiba szeretnénk egy-egy ilyen este folyamán – ha nem is lépni, de legalább toppanni – , mint Szabó Lőrinc, Tóth Árpád és Babits Mihály.
Kellőképpen úgy tudtunk ráhangolódni a Baudelaire-i világra, hogy áttekintettük, milyen tartalmak rejlenek a „MAL” szócskában – hiszen mi is lenne fontosabb, mint egy kötet címének elemzése, mikor nekilátunk egy versfordításnak? Ha ezt észben tartjuk, elkerülhetjük azt a hibát, hogy miközben tökéletességre törekszünk egyetlen vers fordítása közben, megfeledkezünk arról, milyen fontos szerepe is van minden apró egységnek abban, hogy az egész kötet sajátos hangulat- és gondolatvilága kialakulhasson – azt pedig egy lelkiismeretes fordítónak képessége szerint vissza kell adnia.
E kötet esetében bizony van mit visszaadni: találhatunk benne fájdalmat, rothadást, betegséget, undort, férfiasságot, gonoszságot, észt, becstelenséget. Nem kell meglepődnünk tehát, ha egyesek Rosszat látnak ott, ahol mások Romlást vagy Bajt, ha az egyik fordítónak „barom” az, ami a másiknak „tompa állat”.
A műhelymunka megkezdésekor kezünkbe vehettük az eredeti, „kifordított szerelmes verset” és két versszakának Lackfi-féle fordítását, méghozzá három változatban – volt köztük hagyományosabb, valamint olyan is, ami mai nyelvhasználatával új olvasóközönséget kívánna szerezni Baudelaire-nek. Ez az egységes, nyomtatott alapanyag már csak azért is fontos volt, mert a beszélgetés során kiderült, mennyit számíthat a kiadás, amit kiindulópontnak választunk: volt olyan résztvevő, akinek kötetében nagybetűvel szerepelt a „Gueuse” kifejezés – ez természetesen új értelmezési lehetőségeket nyitott volna, hacsak nem állapodunk meg, hogy célszerű a legmegbízhatóbb, neves kiadók megoldásaira hagyatkozni.
A munkálatok megkönnyítése érdekében átnéztük, hogyan is fordítunk francia alexandrint magyarra, valamint, hogy miként viselkednek a hím- és nőrímek. Lackfi János költő és műfordító felhívta a figyelmünket arra, mekkora hibát követ el az, aki a rímeket „csingilinginek” tekinti csupán, ahelyett, hogy meglátná, milyen fontos elemét képezik is az összecsengő kifejezések a versnek, a sorvégeken kiemelve, egymás jelentésével össze- összejátszva. Rámutatott arra is, mennyire meglepő a vers rímszerkezete: párrímeket láthatunk, pedig Baudelaire előnyben részesíti az ölelkező rímet, főként akkor, ha férfi-nő kapcsolatot jelenít meg.
Minden apróságra oda kell figyelnünk, hogy a lehető leghívebben kövessük a vers gondolatvilágát – meg kell jelenítenünk az „antinőt”, bemutatnunk a kifordított esztétikai értékeket, és olyan szerelmes verset kell alkotnunk, aminek célja, hogy megcáfoljon minden olyan elképzelést, ami egy szerelmes verset övezni szokott. Ha ezek után nehéz szívvel állnánk neki a munkának, Lackfi azzal bátorít, hogy nem érdemes azon törni magunkat, mit vesztünk el, hiszen, miután darabjaira szedtük a művet, már nem fogjuk tudni újraalkotni egy másik nyelven; helyette viszont úgy struktúrákat, új jelentésmezőket képezhetünk, melyek a magyarban érvényesülnek.
Az este során nem csak azt tudhattuk meg, hogyan készül az „ügyesbeton”, vagy hogy miért nem egyezik mindenki ízlésével a győri keksz „édessége”, hanem azt is, hogyan lehet szembenézni egy olyan rémisztőnek tűnő, hatalmas feladattal, mint Szabó Lőrinc után Baudelaire-t fordítani : tisztelettel, lelkesedéssel, új nézőpontokkal, a költőbe és a nyelvbe vetett feltétlen bizalommal.
