Április 24-én 9 órakor vette kezdetét A műfordítás alapkérdései című műhelykonferencia második része. Az egész napos program során hat előadás hangzott el, melyek többsége egy-egy irodalmi mű fordítási nehézségeit kívánta érzékeltetni konkrét részletek elemzésén keresztül. A vizsgált nyelvi jelenségek, s a hozzájuk kapcsolódó fordítási problémák természetesen túlmutattak a konkrét szövegeken, s ténylegesen a műfordítás alapkérdéseiként merültek fel.
Elsőként Kovács Ilona irodalomtörténész, műfordító előadását hallhattuk „Fordítás anyanyelvről idegen nyelvre és egy nyelven belül: Casanova és Márai” címmel. A XVIII. századi libertinus irodalom kutatója bevezetésként Casanova kéziratainak kiadási körülményeit vázolta fel, s nyelvi okokkal magyarázta, hogy majd két évszázadon keresztül, az 1960-as évek elejéig e franciául írt hatalmas terjedelmű életműnek tulajdonképpen nem létezett francia nyelvű kiadása. Casanova stílusa ugyanis egyfajta nyelvi hanyagsággal jellemezhető, amennyiben szövegeiben az irodalmi normától eltérően az élőbeszéd italianizmusokkal teletűzdelt írott nyelvi változatát találjuk. A kiválasztott részletek elemzése során számos kérdés merült fel a beszélt nyelv franciáról franciára való modernebb átültetésére és idegen nyelvre való fordítására vonatkozóan is. Például hogyan adhatók vissza a szóismétlések, különös tekintettel a függő beszéd közlést kifejező igéire? Honnan tudható, hogy az ismétlés nem retorikai eszköz, mely lényegileg tartozik hozzá a szöveghez? Ebben az esetben ugyanis semmiképpen sem hagyhatók el, s a szinonimákkal, hangulatfestő szavakkal történő felstilizálás sem jelent feltétlenül jó megoldást. Az előadás második részében Márai Sándor Casanováról szóló regényéről volt szó, a Vendégjáték Bolzanóban francia fordításáról. E szöveg kapcsán leginkább a két nyelv eltérő igeidőrendszerének fordítási problémái kerültek előtérbe, a passé simple és a passé antérieur alkalmazhatósága egy élőbeszédet imitáló írás esetében.
Ezután J. Horváth Katalin tartott előadást „Az imparfait fordítási problémái Flaubert karthágói regényében” címmel. A Szalambó cselekményének rövid összefoglalását követően a regény nyelvi kompozícióját ismertette az előadó. Flaubert ugyanis szokatlanul nagy számban alkalmazta az imparfait igeidőt, mely számára az események leírására (is) szolgált. Ez nem csupán fordítási, de mindenekelőtt értelmezési problémákat vet fel: hogyan függ össze az imparfait a regény cselekményével, hangulatával, mondanivalójával, s milyen célnyelvi eszközökkel lehetséges visszaadni az állandó befejezetlenséget, egyfajta időn kívüli képszerűséget? Mindehhez megvizsgáltunk néhány kiemelt szöveghelyet Bartócz Ilona fordításában, melyből kiderült, hogy a magyar nyelvű szöveg sok esetben nem adja vissza a cselekmények befejezetlen jellegét, sem a plus-que-parfait által kifejezett előidejűséget. Bár az idődimenziók érzékeltetése terén a magyar nyelv kevésbé gazdag, mint a francia, az igekötők használatával bizonyos mértékben árnyalható az időbeliség. Ugyanakkor nyitott kérdés maradt, hogy az olvasóközönség szempontjából nem válik-e érthetetlenné, nehezen olvashatóvá a szöveg, ha a fordító túlzottan precíz eljárással igyekszik kihangsúlyozni a grammatikai finomságokat.
Harmadik előadóként Sztanó Lászlót hallhattuk, aki „Ce qui n’est pas clair, n’est pas français. A franciák a nemzetkarakterológiai sztereotípiák torz tükrében” címmel mutatta be, hogy milyen összefüggések fedezhetők fel az egyes nemzetek tudatában élő, franciákra vonatkozó sztereotípiák és a franciák öndefiníciója között. Többek között szó esett arról, hogy a francia irodalmi művek és filmek milyen képet közvetítenek, valamint a francia szellem – melynek lényege a kifejezésben áll – kialakulásának történelmi okairól is hallhattunk egy rövid eszmefuttatást. Eszerint a francia esprit kiformálódásában a XVII. századi abszolutizmus, az udvari arisztokrácia társadalmi pozíciója játszott kulcsszerepet. Végül néhány olyan nyelvi kifejezés is elhangzott, amelyek a különböző nemzetek kultúrájában terjedtek el, s bizonyos értelemben a francia mentalitásra referálnak (pl. „franciázás”, „francia kór” stb.).
Ezután Szabó Dávid előadása következett „A Sátántangó franciául (közös munka Joëlle Dufeuillyvel)” címmel, aki – ahogy a cím is utal rá – maga is közreműködött Krasznahorkai László első regényének fordításában. A mű rövid bemutatása után Joëlle Dufeuilly fordítói stílusáról, s a szöveg nyelvezetéről esett pár szó. A Sátántangó nyelvezete igen összetett, ezért francia nyelvre való átültetése meglehetősen problematikus. Ezt érzékeltetendő, egy hosszabb passzust néztünk meg, összehasonlítva az eredeti magyar és a francia szöveget. Az elemzés során láthattuk, hogy rendkívül nehéz olyan francia ekvivalenseket találni, amelyek adekvátan jelenítik meg mindazt a jelentéstartalmat, amelyet egy-egy magyar kifejezés magában foglal. Nemcsak a szleng és a hangulatfestő szavak esetében merültek fel e nehézségek, hanem a kulturális referenciák és a térviszonyok fordítása is hasonlóan nehéz feladatnak minősült. Megoldásként felmerült, hogy a jó fordítást nem szükségképpen a szavak szintjén való teljes megfelelés biztosítja, hanem sokkal inkább a szöveg logikájának, makroszintjének közvetítése.
Ezt követően Ádám Péter műfordító „A kis herceg új fordításáról” című előadását hallottuk. Mielőtt az előadó rátért a mű négy magyar nyelvű fordításának – köztük saját munkájának – összehasonlítására, a tipikus fordítási hibák voltak terítéken. A fordítónak mindenképpen óvakodnia kell attól, hogy túlságosan ragaszkodjon a forrásnyelvhez , ebben az esetben ugyanis idegen, sehol és senki által nem használt fordítási műnyelv jön létre. A kis herceg új fordításában Ádám Péter maga is arra törekedett, hogy a szerző gondolattartalmainak minél pontosabb megközelítése révén ugyanazt jelenítse meg a magyar nyelv természetes, gondozott élőbeszédének stílusában. Ez csak akkor lehetséges, ha az imént említett interferenciális hibák kiküszöbölése mellett a fordító nem esik sem a nyilvánvaló, sem a rejtett nyelvi hiba csapdájába. Utóbbiról akkor beszélhetünk, amikor egy látszólag problémamentes kifejezés kontextusában más jelentést nyer. Az előadás további részében, az eddigi magyar fordítások összevetése során e fordítói tévedésekre, s az új fordítás által nyújtott megoldásokra láthattunk szöveghely szerinti példákat.
A műhelykonferenciát „Vendégjáték. Drámafordítás és színpadi feiratozás” címmel Molnár Zsófia zárta, aki a színházi szövegek fordításának és feliratozásának gyakorlatát ismertette. Előadásából kiderült, hogy az előadni kívánt szövegek fordítása alapvetően eltérő elvek mentén zajlik, mint a más műfajba sorolható írásoké. A szövegnek dramaturgiai szempontokat figyelembe véve, a színészi párbeszéd mindenkori szituációjához kell illeszkednie, ezért a fordító szabadabban eltérhet az eredeti szövegtől. Ez még inkább igaz a feliratozás fordításakor, amikor a fordítás például a megfelelő láthatóság érdekében nem léphet túl egy bizonyos karakterszámot, vagy amikor a fordítónak rendkívül kevés idő alatt kell rímet faragnia. A gyakorlatot természetesen a különböző színházi műfajok is meghatározzák. Az előadás végén Johann Strauss Bécsi vér című operettjének egy-egy dalbetétét igyekeztünk franciául rímbe szedni.
Szakács Evelyn írása