2015. április 10-én került megrendezésre a Debreceni Egyetem fordítói MA-képzésének keretén belül megtartott előadássorozat első felvonása az ELTE Egyetemközi Francia Központjában. Az előadások moderátora Lőrinszky Ildikó műfordító volt.
Az előadások reggel 9 órától zajlottak. A sort Sztanó László Stílusgyakorlatok – fordítva című előadása indította. A későbbi programpontokkal ellentétben az előadó nem a francia-magyar/magyar-francia tematikához kapcsolódott, Queneau klasszikusának olasz fordítását ismertetve sajátos színt adott az előadássorozathoz, és egyben tágabb nemzetközi kontextusba helyezte azt. Az előadás külön erőssége volt, hogy a műfordítás fontos kérdéseit két rokon újlatin nyelv viszonylatában mutatta be.
Ezt követte Körmendy Mariann prezentációja Az a fránya nyelvtan címmel. Előadásában öt olyan nyelvtani jelenségre hívta fel a figyelmet, melyek fordításkor problémát okozhatnak. Vizsgálatukhoz főként Guy de Maupassant műveiből hozott példákat, melyek segítségével össze tudtuk hasonlítani az eredeti francia szöveget a magyar nyelvű fordítással. Elsőként a „si” kötőszó különböző eseteiből adódó nehézségek kerültek terítékre. Arra a konklúzióra jutottunk, hogy a si-s mondatok fölött nem szabad egyszerűen átsiklani, hanem meg kell állni és megvizsgálni, hogy mi is a szerepe a kötőszónak, hiszen kellő odafigyeléssel elkerülhetjük a félrefordításokat. Ezután a perfektív és az imperfektív igék kérdésével foglalkoztunk. A magyar fordítók ugyanis gyakran abba a hibába esnek, hogy egy eredetileg statikus szövegbe fordításkor igekötős igék kerülnek, így a magyar szöveg mozgalmassá válik. Ehhez az esethez kapcsolódnak az igeidők, hiszen segítségükkel akár az is kifejezhető, hogy egy esemény nem következett be (például az imparfait igeidő). Szóba kerültek még az igeidőváltáshoz köthető nézőpontváltások, illetve a jelen idő furcsaságai.
13.30-tól Ádám Péter Négykezes című előadását hallgattuk meg. Itt Kosztolányi műveinek franciára fordításáról volt szó, melyeken Maurice Regnaut-val (francia író és műfordító) dolgozott együtt. Három mű került bemutatásra: az első az Esti Kornél novellákból összeállított Le Traducteur Cleptomane című kötet, a hírlapi cikkekből készült Cinéma muet avec battements de coeur, illetve a Pacsira fordítása Alouette címmel. A közös munka különlegessége az volt, hogy Maurice Regnaut egyáltalán nem beszélt magyarul. Módszerük az volt, hogy Ádám Péter készített először egy nyersfordítást a szövegből magyarról franciára, melyet aztán Maurice Regnaut megpróbált irodalmibb formába önteni. A fordítás sikerességét bizonyítja, hogy mindhárom mű ma is megtalálható a francia könyvesboltok polcain.
A sort Plesz Katalin előadása folytatta, ahol az archaizálás fordítási problémáiról volt szó Balzac Contes drolatiques című műve kapcsán. Itt a címben említett művet a három megjelent magyar fordításával hasonlítottuk össze. A fordítást nehezítette, hogy a műben Balzac rengeteg általa kreált archaizmust használ. Érdekes jelenség, hogy háromból csak két magyar fordító használt archaizáló kifejezéseket a fordításában, a harmadik fordító ugyanis nem szerette volna ezzel terhelni az olvasót. Az általuk használt archaizmusok között találunk fogalmi, formai és stílusbeli archaizmusokat. Fogalmi archaizmusról akkor beszélhetünk, ha a használt szó nem az új jelentésével szerepel. Formai archaizmus esetén a fordító egy régies, vagy régiesnek ható szóalakot használ. Erre példa a cs betű ts-re való felcserélése. A stílusbeli archaizmus pedig legtöbbször régies igeidőket (pl: vala) vagy pedig régies, vagy régiesnek ható mondaszerkezeteket jelent. Végül arra a konklúzióra jutottunk, hogy nem kötelező utánozni az archaizálást, de a stílushűség mindenképp értéket képvisel.
Ezután következett Mikó Éva előadása, melyben a neologizmusok fordítási problémáiról volt szó Boris Vian L’Écume des Jours (Tajtékos napok) című regényében. A regény jellemzője, hogy az író saját nyelvi univerzumot teremt, melynek gyakori eleme az irónia, illetve jellemző rá a nyelvi regiszterek folyamatos váltakozása. Fontos még megállapítani, hogy az író által alkotott neologizmusok nem kerültek be a nyelvbe, a szótárakba. E neologizmusok nagy része formai neologizmus, tehát egy már létező szó deformálásáról van szó. Erre példa a pianocktail szó, amely a magyar fordításban koktélzongoraként szerepel. A regényben ez a szó egy koktélok készítésére szolgáló hangszert jelöl. Megfigyelhetjük azonban, hogy a magyar fordító néhol mellőzte a neologizmusok használatát, néhol pedig nem sikerült elég szellemes megfelelőt találnia, ezért érheti kritika.
Végül, de nem utolsó sorban Kaló Krisztina számolt be arról, hogyan fordították le Thierry Fouilleullel közösen Mikes Kelemen leveleit franciára, a 2011-es Mikes év keretein belül. Megtudtuk, hogy a legfőbb nehézséget az okozta, hogy megtalálják a megfelelő stílust, hogy a kapott szöveg jól olvasható legyen, de mégse vesszen el a Mikesre jellemző nyelvhasználat. Az eredmény végül egy némileg archaizáló stílus lett, ami a mai olvasó számára is érthető. A fordítás rengeteg kutatómunkát igényelt, hiszen pontosan utána kellett nézniük az említett fegyvernemeknek, az esetleges török szavaknak, illetve a Mikes Kelemen által beszélt erdélyi dialektus fordítása is nehézségekkel járt. A szeptembertől májusig tartó munka meghozta a gyümölcsét, hiszen végeredményként egy jó stílusú és szöveghű fordítás jött létre, amely a franciaországi megjelenést követően a 2012-es Párizsi Könyvszalonon egy kerekasztal beszélgetés témájául is szolgált.