Vilmos BÁRDOSI, Les figés du français : héritage classique et renouvellement > 219
1. La langue, un héritage culturel
Dans notre monde moderne, technologiquement hautement développé mais
déchiré par de nombreux conflits économiques, politiques, ethniques, culturels
et linguistiques, nous avons plus que jamais besoin de points de repère fixes, de
valeurs traditionnelles sûres. Une de ces valeurs est indubitablement les langues
naturelles, en particulier la langue maternelle de tout un chacun, caractéristique
constitutive de l’être humain et le plus bel héritage en mouvement continuel de
notre patrimoine culturel. Dezső Kosztolányi en parle dans les termes suivants
en traitant de la différence entre langue artificielle et naturelle :
A műnyelvek az értelem lombikjában jöttek létre. Tartósak, mint a kaucsuk
kézelő és a bádogpohár. Nem hervadnak el soha, akár a papírvirágok. De nincs
színük és illatjuk. Vadonatújak és merevek, mint azok a gyári áruk, melyeket az
imént szállítottak haza. A nyelv varázsa azonban éppen az, hogy telis-teli van
emberi tartalommal, letűnt nemzedékek életével, okos és ostoba emberek
szellemével, akik az indulat hevében nyűtték és rontották szavait, s úgy hagyták
ránk, az érzés megindító szeszélyével együtt. Haldokló szájakon lebegtek ezek a
szavak és szerelmesek száján, akik már csak gügyögni tudtak. Minden szó
ereklye. A szenvedés szentelte meg, s a szenvedély torzította el. Ami hajdan
szabály volt, abból kivétel lett. Félreértésből keletkeztek gyönyörű, költői képek.
Családi emlékek évezredes kincstára az élő nyelv. Azért tudunk rajta beszélni,
mert hasonlít hozzánk: éppoly eleven és gyarló, mint mi. Édes hibái többet érnek
a tökélynél. Jellemezhetjük vele magunkat, kik szintén hibákkal vagyunk teljesek.
Szólásai körülhatároltak, de rugalmasak is, annyira tágíthatók és szűkíthetők,
hogy lelkünk egész gazdagsága beléjük fér. Következetlensége is atyafiságos
velünk. Alkalmas arra, hogy a mi hangszerünk legyen. Nyelvjárásai,
csibészfordulatai megannyi szín, melyhez szükség esetén hozzányúlhatunk. De
a műnyelveknek nincs emlékezetük, se térben, se időben. Nem emlékeznek
vissza arra, hogy itt vagy ott hogy ejtették ezt vagy azt a szót. Múltjuk még oly
kicsiny, hagyományuk sincsen. Ami hagyományuk van, azt az ész parancsolta
rájuk. Hibásan beszélni szinte lehetetlen is őket, mert mindenki hibásan – vagyis
gépiesen – beszéli. Talán csak az a hiba, hogy egyáltalán beszélik. Miképpen
szólaltatunk meg így egy XVII. századi részeg kapust, egy mai léha ifjoncot, egy
oktondi, régimódi urat, aki állandóan nyakatekert és avatag kifejezésekkel kelti
föl a figyelmet, s féktelen jókedvünkben vagy lázadó kétségbeesésünkben
miképpen facsarjuk-gyötörjük ezt a halott anyagot, melyhez még sohase ért oda
eleven kezével a kedély? Aztán miként selypegi a gyermek: tütü, zsizsi, dádá? A
műnyelveknek nincs gyermekszobájuk. [KOSZTOLÁNYI 1971 : 216-217]
Pour lire la suite de cet article, veuillez consulter le pdf ci-dessous.
