GORILOVICS Tivadar, Írói hírnév és fordítói teljesítmény > 101
NOTORIÉTÉ D’AUTEUR ET PERFORMANCE DE TRADUCTEUR. En présentant Vieille
France de Martin du Gard (Huszonöt fontos francia regény [1996]), j’ai eu à en apprécier la
traduction, due à Endre Illés, un écrivain prestigieux dont ce fut, en 1937, la première
expérience de traducteur. Rééditée telle quelle en 1950, puis quelque peu corrigée en 1973,
cette traduction, malgré d’incontestables qualités, souffre de faiblesses qui vont
d’équivalences approximatives à de lourdes méprises. Illés avait à sa disposition le
Dictionnaire français-hongrois de Sauvageot, mais il n’a pas su en profiter, faute de
connaissances linguistiques et de routine. Sa notoriété d’auteur, doublée plus tard d’une
forte position dans le champ littéraire en tant que directeur d’une grande maison d’édition,
expliquent l’absence de contrôle et la confiance donnée d’avance au traducteur : il a été et
continue d’être proclamé « grand traducteur », comme pour donner raison au proverbe :
« On ne prête qu’aux riches. »
Amikor a Karafiáth Judit szerkesztette mőelemzés-kötet, a Huszonöt fontos
francia regény számára a Vén Franciaország bemutatására vállalkoztam,1
abban a tudatban tettem, hogy elemzésem során nyugodtan támaszkodhatom az
elismert író, a stilisztának is kitőnı Illés Endre fordítására, amelyrıl egyébként,
a szerkesztı kérésére, a kötetvégi „Kislexikon” Roger Martin du Gard-nak
szentelt szócikkében véleményt is kellett mondanom. Ezt a következı formában
tettem meg: „A Vieille France Illés Endre készítette, több helyen
»megszelídített« fordításában sajnálatosan sok hiba és félreértés van.”2
A fordítást a Vén Európa 1950-es, általam tévesen elsı kiadásnak vélt szövege
alapján idéztem, holott a Vén Franciaország cím alatt megjelentetett 1973-as
kiadást kellett volna alapul vennem. Ebben szerepet játszhatott a
címváltoztatással szembeni ellenérzésem, de az a teljességgel megalapozatlan
hiedelmem is, hogy a fordítás maga változatlan maradt. Az efféle hiedelmeknek
az a természetük, hogy elaltatják a kötelezı éberséget, amely ha mőködik,
kezembe adta volna az új, egyébként felemás módon javított kiadást, amelyet a
mai hozzászólásra készülve már csak azért is figyelembe kellett vennem, mert
nem kevés tanulsággal szolgálhat, többek között arra vonatkozóan, milyen
szerepet játszhat a fordító mellett a felelıs szerkesztı. Az 1950-es kiadás
felelıs szerkesztıje3 nem nyúlt a szöveghez, az 1973-as kiadásé igen, legalábbis
ha föltételezzük (egyébként okkal), hogy Illés maga aligha vállalkozhatott a
teljes szöveg átfésülésére.
Pour lire la suite de cet article, veuillez consulter le document pdf ci-dessous.
